Kargil igazi átutazóváros (már az ókorban is az volt), hotelunk regisztrációs könyve alapján mindenki csak egy éjszakát marad. Mi eléggé el voltunk fáradva, és nagyon kellemesnek találtuk a helyet, úgyhogy három napot maradtunk. Így sikerült a várost töviről hegyire bejárnunk, és ma eljutottunk a helyi politechnikumba, ahol a számítástechnika tanárral életre szóló barátságot kötöttünk. Állítólag mi vagyunk az első külföldiek, akikkel beszélgetett, nem győzött érdeklődni Európáról, Magyarországról, az étkezési és vallási szokásokról. A legjobban azt sajnálta, hogy semmivel nem tud minket megkínálni, mert Ramadán van (már 4 napja), és ő még egy pohár vizet sem ihat napközben. Ha valaki még nem nézte volna meg a térképen, most kelet felé tartunk (a pakisztáni határtól a kínai határ irányába) és ennek megfelelően sokkal vágottabb az emberek szeme, és minden étteremben van kínai kaja. Mi még alapvetően maradtunk az indiainál, csak egy tejszínes paradicsomlevest (se az olaszhoz, se a magyarhoz nem hasonlított, csípett, nagyon finom volt) és egy csípős-savanyú levest (egyáltalán nem volt takonyszerű és a gyömbér dominált benne) rendeltünk a kínai étlapról. Innen Padamba, a Zanskar völgybe szerettünk volna eljutni, de az út olyan állapotban van, hogy busz nem jár, taxira pedig normális ajánlatot nem kaptunk. Úgyhogy végül csak Lehbe tudunk menni, holnap reggel 4:30-kor indul a buszunk, és Padam csak az azutáni állomás lesz. Eddig abban a szerencsében volt részünk, hogy minimális számú turistával találkoztunk (Kargilban átlagban napi kettővel), ez valószínűleg Lehben változni fog.
2009. augusztus 26., szerda
Kargil
Kargil igazi átutazóváros (már az ókorban is az volt), hotelunk regisztrációs könyve alapján mindenki csak egy éjszakát marad. Mi eléggé el voltunk fáradva, és nagyon kellemesnek találtuk a helyet, úgyhogy három napot maradtunk. Így sikerült a várost töviről hegyire bejárnunk, és ma eljutottunk a helyi politechnikumba, ahol a számítástechnika tanárral életre szóló barátságot kötöttünk. Állítólag mi vagyunk az első külföldiek, akikkel beszélgetett, nem győzött érdeklődni Európáról, Magyarországról, az étkezési és vallási szokásokról. A legjobban azt sajnálta, hogy semmivel nem tud minket megkínálni, mert Ramadán van (már 4 napja), és ő még egy pohár vizet sem ihat napközben. Ha valaki még nem nézte volna meg a térképen, most kelet felé tartunk (a pakisztáni határtól a kínai határ irányába) és ennek megfelelően sokkal vágottabb az emberek szeme, és minden étteremben van kínai kaja. Mi még alapvetően maradtunk az indiainál, csak egy tejszínes paradicsomlevest (se az olaszhoz, se a magyarhoz nem hasonlított, csípett, nagyon finom volt) és egy csípős-savanyú levest (egyáltalán nem volt takonyszerű és a gyömbér dominált benne) rendeltünk a kínai étlapról. Innen Padamba, a Zanskar völgybe szerettünk volna eljutni, de az út olyan állapotban van, hogy busz nem jár, taxira pedig normális ajánlatot nem kaptunk. Úgyhogy végül csak Lehbe tudunk menni, holnap reggel 4:30-kor indul a buszunk, és Padam csak az azutáni állomás lesz. Eddig abban a szerencsében volt részünk, hogy minimális számú turistával találkoztunk (Kargilban átlagban napi kettővel), ez valószínűleg Lehben változni fog.
2009. augusztus 25., kedd
Három napos hegyi túra
A Sonamargból a Vishansar és Kishansar tavakhoz vezető túraútvonalat normális kirándulók 5 nap 4 éjszaka alatt teszik meg. Hosszas alkudozás keretében meggyőztük magunkat és Karchit, hogy nekünk 3 nap és 2 éjszaka is elég kell hogy legyen, hiszen fiatalok vagyunk és erősek, jártunk már magas hegyen, és nyilván olcsóbb is volt így. Póniból is kevesebbet vittünk, mint mások, hármat a cuccok cipelésére, egyet arra az esetre, ha valaki nagyon elfáradna. Szerencsére utólag nem bántuk meg a döntésünket. A gyors szintemelkedés miatt ugyan nehezen viseltük az oxigénhiányt (főleg Janó, akinél a hegyi betegség enyhébb tünetei és az arra szedett gyógyszer különféle mellékhatásai is megjelentek), viszont a zord időjárási körülményeket és Karchit se bírtuk volna sokkal tovább. Az még csak hagyján, hogy kizárólag ordítva bír beszélni, ha nem beszél akkor is kurjongat, de ráadásul végig ő ült a pótlovon. Időnként csakazértis elkértük tőle, de ilyenkor tíz percen belül lemaradt, lihegett és rejtélyes szívfájdalmakra panaszkodott. Hátizsákot sem hozott, megdöbbenve álltunk, mikor fényképezőgépét, esőkabátját és üdítőit bepakolta Luca táskájába. Mindemellett valódi hegyi medvének képzeli magát, és nagy hangon utasítja rendre a kétszer olyan idős, rutinos serpákat. Eközben esett eső, havas eső, hó, de hál istennek a nap is sokszor sütött, éjszakára pedig 0 fok alá hűlt a levegő. Mindez főleg abban a sátorban volt néha kellemetlen, amit Karchi nekünk szánt. Míg ő és a serpák egy klasszikus, hegyi cigányok által állandó lakhelyként használt, 20 kilós, szőnyegekkel bélelt, gázlámpával fűtött, hangulatos szobában főztek és aludtak, addig nekünk három öreg, roncs iglu sátor különböző alkatrészeiből kellett összetákolnunk valamit, ami megáll a lábán. Az esőt egy nem megfelelő méretű viaszosvászon volt hivatott távol tartani, mérsékelt eredménnyel. A falhoz tilos volt hozzáérni, körben és a sarkaknál gyűlt a víz. Mielőtt elhagytuk volna a süllyedő sátrat szerencsére elállt az eső, és kaptunk egy csodálatos meleg vizes palackot, amit eddig még csak olvasmányainkból ismertünk.
A látvány persze kárpótolt minden kényelmetlenségért. Fő különbség az Alpokhoz képest, hogy több az állat és még 4500 méter környékén (végül 4660-on voltunk a legmagasabban) is nőnek növények. Rengeteg a kecske, a bárány és a ló, de találkoztunk több mormotával és bölénnyel is.
2009. augusztus 21., péntek
Jók a programok
Csak sok a katona. Kashmir India egyetlen többségében muszlimok lakta tartománya, amire egyrészt igényt tartana Pakisztán, másrészt a helyiek független országként kezelik, az indiaiakat kicsit le is nézik. Most biztonságosnak mondják, állítólag a katona is viszonylag kevés, legalábbis ahhoz képest, hogy pár éve mennyi volt. Karchi ettől függetlenül folyamatosan visz minket mindenfelé, ha véletlenül más dolga van, akkor öccsére, Babura bíz minket. Jártunk már a híres Mughal birodalom idején épült függőkertekben, a környék legnépszerűbb mecseténél, voltunk piacon, bejártuk a tavat shikarával, de a legnagyobb élmény a hegyi kirándulás volt. Nagyjából 3700 méterig másztunk fel egy hegyivezetővel, és nomád cigányoknál teáztunk. Holnap reggel 5-kor indulunk és egy három napos túrát teszünk ott lovakkal, sátrakkal fel a gleccserekig. Ha valakit pontosan érdekelne, Sonamargból kezdünk mászni, a nap legmagasabb pontja a Rampa Pathri hágó lesz, ami 14200 láb, vagyis 4330 méter, az estét pedig a kicsit lejjebb fekvő Vishansar tó partján töltjük. Másnap továbbmászunk a Kishansar tóhoz és a gleccserekhez, utána visszamegyünk a táborba pisztrángra horgászni és megint ott alszunk. Harmadnap lejövünk, vissza Srinagarba és hétfő reggel indulunk tovább Kargilba.
A politikai helyzetnél egyébként lényegesen veszélyesebbnek tűnik a közlekedés, ami ráadásul baloldali. Az utakon osztoznak a gyalogosok, kutyák, tehenek, biciklik, riksák, rengeteg SuzukiMaruti Alto, nagy Tata terepjárók, fehér Ambassador tisztviselői kocsik, buszok, és rendkívül erőszakos katonai jeepek, teherautók, tetejükön méretes gépfegyverrel. A követési és kikerülési távolság rendszeresen tíz centin belül van. A járművek legfontosabb felszerelése a duda, index és fék helyett is ezt használják. Ha nem egyértelmű a szituáció, akkor a dudálásnál erősebb jelzés a villogás.
