mindjárt ott vagyunk: Phnom Penh

Phnom Penh buszpályaudvaráról a szállásunk felé riksázva megelőztünk egy vadonatúj Ferrarit, amit egy négyéves kisgyerek kormányzott apukája öléből. Egy Ferrari Kambodzsában pont ennyire használható, a fővárost az utak állapota miatt elhagyni képtelenség, Phnom Penhben pedig akkora a forgalom, hogy még éjszaka motorral sem lehet 40 km/óra fölé gyorsítani. Az értelmetlen pénzszórásnak ez a szintje különösen látványos volt abban az oszágban, ahol az eddigi legtöbb koldussal, legmélyebb szegénységgel és legvéresebb közelmúlttal találkoztunk.

A 70-es évek közepén hatalomra került, Pol Pot vezette Vörös Khmerek mindenféle nyugati hatástól mentes, teljesen önellátó kommunista agrárállamot próbáltak létrehozni. Az értelmiséget és általában a városlakókat a rendszer ellenségeinek tekintették és kényszermunkára küldték az ország eldugott szegleteibe, Phnom Penht kürítették, pusztulásra ítélve a korábban nyüzsgő várost. Bezáratták az iskolákat, kórházakat és gyárakat, felszámolták a magántulajdont, a pénzt, a vallást, a művészetet és a családokat. A teljes népességet mezőgazdasági kommunákba (munkatáborokba) szervezték, a rokonokat elszakították egymástól, arra kényszerítve az erősen családközpontú kambodzsaiakat, hogy idegenekkel lakjanak, dolgozzanak és egyenek együtt.

Bármilyen rendszerellenes tevékenység (egy rosszalló megjegyzés vagy egy régi népdal eléneklése) kínvallatást és tárgyalás nélkül halálbüntetést vonhatott maga után. Néhány év leforgása alatt az ország népességének negyede halt meg a tömeges kivégzések, éhínségek és járványok következtében, a népirtás fokozottan érintette a kisebbségeket és az értelmiséget. Orvosok híján 3 hónapos képzésen átesett falusi gyógyítók kezébe került az egészségügy, az oktatást pedig sokszor írástudatlan tanítók végezték, akik a hivatalos állami ideológiát tanították a gyerekeknek. Mivel a javak elosztását a párt felügyelte, az emberek csak a központi hatalomtól várhattak ételt, lakást és ruhát. Ez utóbbi egy jellegtelen, fekete pizsamaszerűségből, fekete szandálból és egy piros-fehér kockás sálból álló uniformis volt.

Végül Vietnám (Szovjet támogatással véghezvitt) katonai beavatkozása vetett véget a három és fél éves rémuralomnak. De a Vörös Khmerek még a 80-as évek folyamán is ellenőrzésük alatt tartották az ország nyugati részét, az Egyesült Államok, Kína és Thaiföld hathatós segítségével, akik támogatták Pol Poték Vietnám elleni harcát. 1993-ig a Khmer Rouge foglalta el Kambodzsa helyét az ENSZ-ben, a népirtás fő bűnöseinek jelentős része máig nem került bíróság elé.

Mindezt érzékletesen mutatja be a Tuol Sleng Genocide Museum, mely egy iskolából börtönné és vallató központtá alakított épületegyüttesben kapott helyet. Sokkal kevésbé érdekes, de szintén kötelező látnivaló a fővároshoz legközelebb eső kivégző mező, ahol kiásott tömegsírok, csontok, koponyák, ruhafoszlányok hozzák az embert zavarba.

A látottak után regenerálódni Phnom Penh Szentendrei-szigetére mentünk, ahol hangulatos falusi életritmussal találkoztunk, életünk legszebb papayáját vásároltuk meg egy bácsitól, akinek ez a bepólyált, dédelgetett gyümölcs volt az egyetlen eladó áruja, és a sziget északi csúcsán (Kisorosziban) lógattuk a lábunkat a meglepően tiszta és lassú folyású Mekongba.