Not welcome to Andaman!

Az Andamán-szigetek egy tenger alatti hegylánc vízből kilógó csúcsai a Bengáli-öböl közepén. India legeldugottabb tartományáról még az indiaiak többsége sem hallott, akik viszont jártak már itt, azok ódákat zengenek róla.
A szigetek fővárosa, Port Blair áll légi és vízi összeköttetésben a kontinenssel, így mi is itt landoltunk. A kapitány szerint 20 fokban, de minimum 35 fokos pára vágott arcon, mikor kiléptünk a gépből. Indiai szokás szerint külföldiként először számtalan űrlapot kell kitölteni. Miután sikeresen átrágtuk magunkat a papírokon, izgatottan vártuk a tartózkodási engedélyünket. Kalkuttában az Andamán-szigetek hivatalos turista irodájában előző nap biztosítottak afelől, hogy mi sem egyszerűbb a 30 napos engedély 15 napos meghosszabbításánál. Mint kiderült, az illetékes nem rendelkezett naprakész információval, nekünk pedig kiszúrták a szemünket egy mindössze 15 napra szóló engedéllyel, melyet abban az esetben áll módunkban további 15 nappal meghosszabbítani, ha bemutatjuk a visszaútra szóló repülő- illetve hajójegyünket.
Felháborodva indultunk hajójegyet vásárolni, nem számolva azzal, hogy vasárnap van. Másnap bebocsátást nyertünk a kívülről kulturáltan kinéző Advanced Reservation Office feliratú épületbe, és a pokolban találtuk magunkat. A tucatnyi ablakocska előtt végeláthatatlan sorok kígyóztak. A kisebbségben lévő kétségbeesett fehér emberektől sikerült megtudnunk, hogy megfelelő számú útlevél fénymásolat és igazolványkép nélkül véletlenül se álljunk be a sorba. Felkészülten érkeztünk tehát a délutáni nyitvatartásra, a ránk váró megpróbáltatásokra azonban nem lehetett felkészülni. A másfél órás lady’s queue kiállása után előttünk fogyott ki a nyomtatóból a papír. Van ilyen. Átálltunk egy alig valamivel büdösebb és hosszabb normál sor végére és vártunk. Ahogy egyre előrébb kerültünk, úgy lett egyre sűrűbb a sor, melegebb és kevesebb a levegő. Az ablakhoz jutva komolyabb közelharc árán újabb nyomtatványokat szereztünk, melyben a külső ismertetőjegyeink, bőr, haj és szemszínünk iránt érdeklődtek. Minket is megleptek a kérdések, nem beszélve a mellettünk álló izraeliekről. Mindenesetre a nap végére a kezünkben volt egy-egy Chennaiba szóló hajójegy „bunk” osztályra, amin több ezer helyi lakossal fogunk osztozni 3-4 napon keresztül. Egyúttal Havelock szigetére is megvettük a jegyünket, ahová másnap el is indultunk, azon morfondírozva, hogy vajon miért kellett nekünk a békés Nepálból visszajönnünk ezeknek az elmebetegeknek az országába. Havelockon szerencsére megkaptuk a választ.