Keresztül Jünnanon

Átsétáltunk a Vörös folyó felett, és a híd túloldalán Kínában találtuk magunkat. Még útikönyvünket is sikerült átcsempésznünk a vámon, pedig a helyi határőrök köztudottan vadásznak a Lonely Planetekre, melyből sértő módon kihagyták – az ország részének tekintett – Taiwant.

Jünnan mind etnikailag, mind növény- és állatvilág tekintetében Kína egyik legsokszínűbb tartománya,  északi és nyugati részén magas hegyek, délen és keleten sűrűn lakott sík vidék található. Első utunk a régió  fővárosába vezetett, mivel érkezésünk után már csak ide volt busz. Kunming 1800 méteren fekszik, valamivel több mint egymillióan lakják, és szeretik az örök tavasz városának nevezni. Nekünk pont három nap ősz jutott belőle, sokkolóan nagynak és ridegnek találtuk. A legkisebb ház is hat emeletes, az utak is ugyanennyi sávosak, a homlokzatok csempézettek. Minden sarkon ül egy rendőr, és minden harmadik lámposzlopról térfigyelő kamera kémlel, az ablakok mégis sűrűn be vannak rácsozva. Az első városi tapasztalatok után alakítottuk úgy útitervünket, hogy minél több időt töltsünk falvakban és a természetben.

a háttérben Kína

across the bridge noodle soup

Kunming style

szabadidős tevékenység

korzó

nem mindegyik játék volt ilyen egyértelmű

A hegyek felé menet mégis útbaesett még egy város, melyet ráadásul négymillió turista – Jünnan turistaforgalmának 12 százaléka  – látogat meg évente. Lijiang  vonzereje a Szentendre-szerű óváros, ami tényleg nagyon jól néz ki, az autóforgalom mentes, kövezett utcák sétálgatásra vannak teremtve, patakok csordogálnak a házak között, és a háttérben már látszik egy havas hegycsúcs. Az egységesen régies összkép kialakításában segített egy földrengés, amely elsősorban az új építésű, gyenge minőségű házakat döntötte romba, míg a régi, terméskőből és fából készült épületek kibírták a Richter-skála szerinti 7-es erősségű rengést. Így az új házak helyére –  turisztikai és esztétikai szempontokat is figyelembe véve – régi-újakat építettek.

A környéken nagy számban képviselteti magát a naxi etnikum, specialitásuk a lángos és a tócsni, de a tejfölt sajnos ők sem ismerik.

naxi néni

ez Lijiang

és ez

tetők

ott a hegy

a lila az egyik kedvenc trópusi gyümölcsünk, a sárga  és a rózsaszín pedig ehetetlen, sós kandírozott barackok

a kínaiak szeretik a malacokat

fel a dombra

este jók a fények

Szüretre váró eperföldek között buszoztunk a világ egyik legmélyebb folyóvölgyéhez. A Tiger Leaping Gorge-ban (melynek egy keskeny szakaszán állítólag egyszer átugrott egy tigris a vadászok elől menekülve) oda-vissza végiggyalogolni két napos túra, de a folyó mellett futó, alsó úton autók is közlekednek, így a legtöbb túrázó inkább a hegyoldalba vágott keskeny ösvényt választja. A kanyon szájánál porfelhőbe burkolózott, serényen dolgozó munkagépek fogadtak minket, a távolban robbanások visszhagzottak.  Kínában az ország iparosítása és az úthálózat kiépítése során nem kímélik természeti értékeiket, a Tiger Leaping Gorge sem úszta meg, nemrég gátépítésbe, és az alsó út kiszélesítésébe kezdtek. Ennek egyetlen előnye, hogy nem kellett kifizetnünk a fejenként 50 yüanos (1700 forintos) belépőt, mivel az út hivatalosan le volt zárva, így mindenki csak saját felelősségére léphetett be a kanyonba. A völgy alapvetően csalódást okozott, a dél-kínai hegyekben ekkortájt nyíló rododendronok itt szomorúan lógatták leveleiket, hajtásaik leszáradtak,  így rózsaszín -fehér virágtakaró helyett kopár, barna hegyoldalak között kirándultunk. A gyászos hatást tovább fokozta, hogy a folyó vize a gátépítés miatt sárszínűre változott, és az időjárással sem volt szerencsénk, kellemetlen, szórt fény, és időnként szemerkélő eső kísérte utunkat. Viszont megismerkedünk egy kedves izraeli párral, velük csináltuk végig a túrát, és együtt mentünk tovább következő célpontunkhoz, Shangri-la városába.

benéz az öszvér

az út

Tiger Leaping Gorge

az egyik definíció szerint a világ legmélyebb kanyonja

shortcut

lovak a hegyoldalban

Gal a világ minden táján lefényképezi a plüsskacsáját

épül a gát

Jünnan északnyugati csücskében, Tibet peremén fekszik Shangri-la, ahol a lakosság jelentős része tibeti, és ez meg is látszik az építészeten, a konyhán, és a szélben lengedező, rengeteg színes imazászlón. A tibetiek már elsőre nagyon tetszettek nekünk, és ez az érzés később csak tovább erősödött. Hihetetlenül talpraesettek és lazák, hangosan beszélnek, viccesen öltözködnek, sokat nevetnek és énekelnek, és nem nagyon izgatják magukat a tisztálkodáson, ami az állandó hidegben nem is csoda. Shangri-la mellett található egy komolyabb buddhista kolostor, az óvárosban pedig egymást érik a tibeti éttermek és vendégházak, valamint a jak különböző testrészeiből – szarvából, bőréből, szőréből, húsából – előállított, kimondottan gusztusos termékeket áruló ajándékboltok. Vettünk is néhány jakszarvból készült, gyönyörű kiskanalat, és több, mint fél kiló szárított húst, ami akkor soknak tűnt, de most már tudjuk, hogy a finom, fűszeres, sokáig friss jakhúsból nem lehet eleget enni, és ajándéknak sem utolsó. Nagy kár, hogy a magyar klíma nem kedvez a jaktenyésztésnek!

trió

3200 méteren járunk

saslik

Kéne egy ilyen a vitrinbe, mi?

Gal

süni

a mi szobánkban nem volt fűtés

becsületkassza

das Auto

Shangri-la

tehénmontázs

Ganden Sumtseling Gompa

300 éves tibeti kolostorkomplexum

600 szerzetes lakja